Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


erdekessegek a mindennapokrol

2008.12.26

Vonalkód A vonalkódokat szinte minden terméken megtaláljuk, de kevesen tudják, valójában hogyan is "működnek"... Először is egy "látszólag furcsa" dologról kell beszélni, a vonalkódban NEM a fekete vonalak, hanem a köztük lévő "fehérek" a "hasznosak" (!!!), mivel ezekről verődik vissza a leolvasó által kibocsátott impulzus… A különböző vastagságú, és távolságú FEHÉR vonalak egy számsorozatot kódolnak, ami általában olvasható is a vonalkód alatt. A legelterjedtebb az un. EAN 13 kódolás, ebben 13 számjegy jelöli az illető terméket. Ezen számsorozat utolsó jegye, egy ellenőrző szám, amit egy speciális algoritmus eredményeképpen adódik, az első 12 számjegyből. Nézzük, mit jelöl ez a bizonyos ELSŐ 12 számjegy ? Először is azt, hogy melyik országban készült a termék (konkrétan az első 3 szám jelzi ezt). Magyar gyártók terméke úgy kezdődik, hogy 599xxxxxxxxxx A maradék számok, egyrészről a gyártót jelölik, másrészről azt, hogy egy, a gyártó által készített listán HANYADIK ez az illető termék. A gyártó számát a "hivatal"-tól kapja, hosszúsága attól függ, hogy hány darab termék kódolási lehetőségét vásárolja meg. Konkrétan 10.000 ill. 100.000 termék kódolására vásárolhat magának számot. Magyar gyártó esetében, 10.000 termék esetében így épül fel a vonalkód X jelöli a gyártóra vonatkozó részt, x pedig a kódolható termékek sorszámának a helyét. 599XXXXXxxxx x Ha a magyar gyártó 100.000 termékre vásárol vonalkódot, akkor a fent szám felépítése ekképpen alakul: 599XXXXxxxxx x Természetesen, mivel csupán egy sorszám utal (az ország és a gyártó száma után) a termékre, KÜLÖN kell a leolvasó (kereskedő) rendszerében hozzárendelni a termék VALÓDI nevét. Így a fenti módon képzett számhoz a gyártón múlik, hogy mit is rendel hozzá. Csak a termék nevét, vagy eltérő kódokkal jelöli a méreteket is, esetleg ezen belül a színeket is külön kezeli (hogy csak kettőt emeljünk ki a számtalan tulajdonság közül, ami egy terméket jellemezhet). Így látszik a jelentősége annak, hogy adott esetben egy gyártó 100.000 termék kódolását lehetővé tevő számot vásárol magának, vagy "csak" 10.000-set. Hiszen, pl. 4 méret, és négy szín esetében "egyetlen" termék, máris 4x4=16 vonalkódot foglal le magának (és a gyártó szemszögéből, ez valóban 16 különböző termék…) Egy jól felépített cikkszám (vonalkód) rendszer elkészítése nem egyszerű feladat, és olyan kell, hogy legyen, hogy a későbbi bővítéseknek (új termékeknek) legyen helye, számtalan "lyukat" kell tehát, hogy tartalmazzanak. (Nem beszélve arról, hogy esetlegesen új termékcsoport elindítását is lehetővé kell tennie)… "Használható", könnyen feldolgozható adatokat, (amik pl. statisztikák, döntés előkészítések alapját képezik) csak akkor kaphatunk, ha a kód felépítése ezt pontosan követi. Pl. egy sütőüzem esetében lehet egy cikkcsoport a kenyér, amit pl. a 9. számjegy jelöl, akkor, ha ez a szám 1-es. Az ezután következő szám (10.) jelölheti, pl. azt, hogy fehér, vagy barna a kenyér, van e rajta szezámmag, stb. Ha maradunk a sütő üzemnél, egy következő cikkcsoport lehet a péksütemény (a fenti példánál maradva, pl. a 9. Számjegy most 2-es), azon belül a kifli, és a zsömle, amik szintén lehetnek eltérő méretűek, vagy töltöttek (pl. lekvárral, túróval stb.), de lehetnek töltetlenek (pl. pogácsák), és még lehetne sorolni… Ez az oka annak, hogy egy gyártónak célszerűbb lehet akkor is 100.000 termék kódolását lehetővé tevő (tehát drágább) vonalkód megvásárlása, ha a "valóságban" a kisebb (10.000 db-os) lehetőségnek is csak a töredékét merítené ki, ha egyszerűen, egy futó sorszámozással, egymás után kódolná a termékeit "logika nélkül"… Összefoglalva: A vonalkód első három számjegye jelöli az országot, ahol készült (Magyarország esetében ez 599). A következő számcsoport a gyártót jelöli. Ha ez 100.000 termék kódolását teszi lehetővé, akkor a gyártó száma 4 számjegyből áll (értelemszerűen, ha 10.000 terméket kódol, akkor 5 számjegyből áll a gyártót jelölő szakasz…) A gyártó része után a termékre utaló sorszám következik, az így felépülő, 12 számjegyből generálódik az utolsó (ellenőrző) számjegy. Az, hogy az adott kódszámhoz milyen "konkrét" terméket rendel hozzá a gyártó, a kereskedő leolvasó rendszerében, teljesen a gyártón múlik. Egy megfelelően felépített (cikkcsoportonként tagolt, későbbi bővítés lehetőségét is magában foglaló) kódrendszer felépítése megéri azt az időt, ameddig a kidolgozása tart, ha "használható" statisztikákat szeretnénk kapni az értékesítésről, raktárkészletről, stb. stb. ...

Hajmosás

A haj egyrészt természetes úton termel zsiradékot, másrészt folyamatosan piszkolódik a napok során (utcai szmog, stb.)

Mit csinál az ember ?

Megmossa természetesen. Igen ám, de nem mindegy, hogy hogyan.

Miért ?

Ha hallottál a legkisebb kényszer elvéről, akkor minden világos. Ha nem hallottál róla, akkor elmondom, hogy ennek mi a lényege: Egy egyensúlyi rendszerben, mindig olyan változások indulnak be, hogy a rendszert ért külső hatást, a lehető legnagyobb mértékben tudja kompenzálni. Ennek számos, izgalmas következménye van, de maradjunk most annál a példánál, amiről éppen szó van, a hajmosásnál…

A forgalomban lévő samponok tömények. Szinte mindenki így keni a hajára. A tömény sampon, gyorsan oldja le a hajról a szennyeződéseket, és a zsiradékokat. Ez arra készteti a hajat, hogy gyorsan termelje újra a zsiradékot. Ebből a körből, ha nem törsz ki, azt fogod tapasztalni, hogy egyre sűrűbben kell mosnod a hajadat…

Mi tehát a megoldás ?

Nagyon egyszerű. Fel kell előzőleg hígítanod a sampont. Ha ezt teszed, lassan, kíméletesen távolítja el a szennyeződéseket a hajszálaidról. Igaz, hogy így tovább tart a hajmosás, de a haj is lassabban termeli újra a zsiradékot, tehát ritkábban kell hajat mosnod, ha felhígított sampont használsz…

SONY

1946. május 7.-én délután körülbelül húsz ember gyűlt össze egy kiégett áruház harmadik emeletén, hogy megalapítsanak egy új céget, a Tokiói Telekommunikációs Műszaki Vállalatot, amiből később a SONY Corporation kialakult. A cég alapítója Ibuka Maszaru 38 éves volt. A cég kereskedelmének kiépítése Akió Moritára, a kiváló mérnökre hárult a későbbiek során, ekkor 25 éves volt. Az épület Tokió lebombázott központjában volt, és maga az épület, katonai célpontként volt nyilvántartva, mivel alatta, a föld alatt, egy vákuumcső gyár működött.

Alkatrész beszerzési lehetőség egyedül a feketepiacon volt. Első termékük egy egyszerű rizsfőző volt. Egy favödörbe tettek elektródákat, a nedves rizs zárta volna az áramkört, s ha minden kész, az áramkör automatikusan megszakad. Mivel nem tudtak egységes konzisztenciát elérni a rizsnél (hol szétfőtt, hol meg nyers maradt), feladták. Ez volt az első, és egyetlen termékük, ami nem hozott sikert. Ezután, mivel a cég működéséhez készpénzre volt szükség, villanypárnákat készítettek. (A kormány, hogy fékezze az inflációt, a bankszámlákat zárolta, csak a rajta lévő pénz 10 %-át lehetett kivenni !). Az utcán eladott párnákból jutottak "hozzáférhető" pénzhez.

Ibukának azonban jóval izgalmasabb ötlete volt. A háború alatt szigorúan betiltották a rövidhullámú rádiózást, és a készülékeket. A háború után ezt már nem tiltotta a törvény, és igény is volt rá, de minden készülék csak a középhullám fogására volt alkalmas. Ibuka tervezett egy rövidhullámú adaptert, ami egyetlen vákuumcsövet tartalmazott. De a szükséges csövet csak a feketepiacon tudták beszerezni, sokszor méregdrágán. Ennek ellenére az adapter nagyon népszerű lett. Ennek ellenére a bérfizetés, ekkor csak üggyel - bajjal, nehézkesen történt, a forrás hiány miatt.

Nem csak az alkatrész beszerzés jelentett gondot, hanem a benzin hiány is. Ezt szintén lehetett feketén venni, amerikai katonák leszívták a járművükből, és ezt árulták. Ezért a hatóságok piros festéket kevertek bele, amit a japánok faszénnel tüntettek el, így legalizálták, az illegális beszerzést. A nehézségek ellenére Ibuka egy teljesen új termékkel akart megjelenni a piacon. Hangrögzítő eszköz kifejlesztésébe kezdtek, acélhuzal lett volna a jelhordozó. Ilyen huzalos hangrögzítő már készült Németországban. Ezzel nem nagyon haladtak, ekkor már létezett a szalagos hangrögzítés, de erről Ők nem tudtak.

Az első csúcstermék

A megszállók ekkor átvették a japán rádiótársaságot, és új berendezésekre, magnókra, keverőkre volt szükségük. Ibuka ajánlatot tett egy nagy keverőegység megépítésére. Az illetékes tábornok kiment megnézni az ismeretlen gyártót, hogy a részleteket megbeszéljék. Meglátva a műhelyt elképedt, hogy milyen primitív, csak a fejét rázta. Amikor leszállították a keverőt, mindenki le volt nyűgözve a minőségtől, főleg a tábornok, aki nem értette, hogyan tudtak ennyire kezdetleges körülmények között ennyire magas technológiát tartalmazó terméket előállítani. Ezután további munkákat kaptak az amerikai hadseregtől. Itt látott Ibuka életében először szalagos magnót. Rövid vizsgálódás után megállapította, hogy a huzalos hangrögzítés nem veheti fel a versenyt a szalagossal. Ezért elkezdték a fejlesztését.

A szalag

Fogalmuk nem volt azonban, hogyan lehet a kulcselemet, a szalagot elkészíteni. Műanyagjuk nem volt, csak celofán, de az nem volt megfelelő, ezért erős papírszalagot készíttettek, és ezzel kísérleteztek tovább. A mágneses anyagot vasoxalátból, serpenyőben, fakanállal keverve állították elő. A kapott port színtelen lakkal keverték össze, és mosómedve hasi szőrzetéből készült finom ecsettel vitték rá a papírszalagra. Így kezdték a fejlesztést. Később hozzájutottak műanyaghoz, és a szalagjaiknak olyan vevője volt 1965 novemberében, a magas minőség miatt, mint az IBM.

Elkészült az első, 35 kg-os készülék, 50 darabot gyártottak le. Mindenkinek tetszett, de játéknak tartották, és drágának, senki nem akarta megvenni. Ekkor ébredtek rá arra, hogy nem elég egy új terméket kifejleszteni, el is kell adni…

Ez a feladat áthárult Akióra, aki egy régiség kereskedésben látta, amint egy gyűjtő, a magnetofon áránál jóval többet fizet egy antik vázáért. Ekkor ébredt rá arra, hogy ha el akarja adni a magnetofont, akkor meg kell találnia azokat, akik felismerik a termék értékét (a vázáé is kézzelfogható volt a gyűjtőnek). Észrevette, hogy bíróságokon hiány van gyorsírókból. Itt mutatta be a terméket, és a bíróságon, rögtön látták, hogy ez nem játékszer, hanem jelentősen megkönnyíti a munkájukat. Ezután az oktatási minisztériumot vették célba, a hatékonyabb nyelvoktatás végett. A következő modelljük egy aktatáskánál még nagyobb volt ugyan, de egy bőröndnél kisebb.

A tarnzisztor

A magnetofon üzlet fellendült. 1948-ban olvasták, hogy a Bell laboratórium feltalálta a tranzisztort, és hamarosan licenszt lehet rá vásárolni. Felismerték, hogy ez forradalmasítani fogja az elektronikát, bár erről a termékről csak nagyon keveset tudtak. Amikor egy év múlva aláírták a szabadalmi megállapodást, a General Electrik emberei azt mondták, hogy csak szűk frekvencián működik, és ha fogyasztási cikkben akarják felhasználni, akkor a hallókészülék az egyetlen, ami szóba jöhet.

Egy év múlva már továbbfejlesztették a tranzisztort, ami közben a fejlesztő Eszaki Leo, és társai leírták a az alagút dióda effektust, azt, hogy a szubatomi részecskék, hogyan tudnak hullámokban áthaladni a látszólag leküzdhetetlen akadályon. Ezért 1973-ban Eszaki Nóbel - díjat kapott.

A SONY név születése

1953-ban, a nehezen megjegyezhető nevet lecserélték. Sok ötlet után, a végső, mais meglévő így született: Először a latin sonus szót választottá, ami hangot jelent. Kezdtek japánban is elterjedni az angol kifejezések. A sikeres és tehetséges fiúkat sonny -nak, vagy sonny boy - nak nevezték. Ennek optimista csengése volt, és hasonlított a sonus - hoz is. A szonny szó, kiejtve "szón-ni" japánul azt jelenti, hogy pénzt veszíteni. Ezzel nem lehetett elindítani egy új terméket, ezért kihagyták az egyik betüt. Így született a SONY, ami egyetlen nyelven sem jelent semmit.

Az első kisrádió

1957-ben állították elő az első "zsebre vágható" tranzisztoros rádiót. Nem mondták, hogy melyik zsebre gondoltak, ezért kezdetben gondot jelentett, hogy egyedül az ing zsebbe nem fért bele. A problémát úgy oldották meg, hogy az ügynökeiknek valamivel nagyobb zsebű ingeket csináltattak.

Fejlesztés

Árbevételük 6 - 10 %-át fordították fejlesztésre, piackutatásra egyáltalán nem költöttek, mert az volt a véleményük, hogy nincs értelme arról kérdezgetni az embereket, hogy mit szeretnének, amikor az embereknek fogalmuk nincs arról, hogy mit tud a SONY megcsinálni…

Jó példa erre a Walkman születése is. Ibuka bement Akió irodájába egy hordozható magnetofonnal, és egy fejhallgatóval. Elmondta, hogy szeretne zenét hallgatni, de nem akar másokat zavarni vele, de nem akar egésznap a magnó mellett ülni, azonban a magnó túl nehéz ahhoz, hogy magával vigye mindenhová. Akió egyetértett vele, körvonalazta az újtermék jellemzőit, és kiadta az utasítást a fejlesztőknek. Mindenki más azt mondta, hogy ez nem fog érdekelni senkit, de mindketten kitartottak az ötletük mellett. A walkman sikerét mindenki ismeri, de ezt sem tudta volna előre jelezni egy piackutatás, hiszen a két férfin kívül senki sem hitt benne. A terméket erős hirdetési kampánnyal támogatták, és vasárnaponként fiatalokat alkalmaztak a sétáló utcákban, hogy hallgassák új walkman -jukat, és dicsekedjenek el vele mindenkinek.

Megdöbbentő ajánlatok

Az első a Bulova cégtől érkezett. 100.000 tranzisztoros rádiót rendeltek, azzal a kikötéssel, hogy nem szerepelhet rajta a SONY márkanév, helyette a Bulova-t kell ráírni a termékekre. Óriási üzlet volt, de Akió elutasította. A Bulova igazgatója nem vette komolyan ezt a hírt, nem hitte el, hogy ekkora megrendelést bárki visszautasíthat. Ezt mondta: "A mi cégünk neve híres márkanév, ötven évbe telt, amíg sikerült a köztudatba bevinni. A maguk márkanevét soha senki nem hallotta, miért nem használják ki a miénk nyújtotta előnyöket ?" Akió a következőt válaszolta: "Ötven évvel ezelőtt az önök márkaneve ugyanolyan ismeretlen volt, mint most a mienk. Én egy új termékkel jöttem ide, és most teszem meg az első lépéseket a cégem elkövetkezendő ötven éve felé. Ünnepélyesen megígérem, hogy ötven év múlva a mi nevünk is lesz olyan híres, mint most az önöké." Az óriási megrendelés visszautasítása miatt sokan szamárnak tartották, de Akió szerint ez volt élete legjobb döntése.

A második történet: Egyik vevőnek tetszett az új rádió, és mivel a láncának 150 egysége volt, nagyobb mennyiséget akart rendelni. Árajánlatot kért 5.000, 10.000, 30.000, 50.000, és 100.000 készülékre. Másnapra készült el Akió ajánlata, aminek láttán a vevő csak pislogott, mint aki nem hisz a szemének. Letette a papírt, és türelmesen ezt mondta: "Mr. Morita, én majd 30 éve vagyok beszerző, de maga az első ember, aki idejön, és azt mondja, hogy minél többet veszek magától, annál magasabb az egységár. Ez nem logikus!" Ekkor Akió elmagyarázta, hogy a nagyobb mennyiséghez be kell fektetni, és ha a következő, hasonló méretű megrendelés elmarad, akkor sem bocsáthatja el az újonnan felvett alkalmazottakat, mivel azok hosszútávra kötelezik el magukat a cégnek. Ezért a nagyobb mennyiség legyártását, csak magasabb egységáron tudják elvállalni. Amikor a vevő ezek hallatán túljutott a megdöbbenésén, elmosolyodott, és megrendelt10.000 darab rádiót.

Gyakran kérték a SONY-t, hogy gyártson olcsó készülékeket, mert jelentősen leszállítva az árat, jóval nagyobb mennyiséget tudnának eladni. Akió az ilyen felkérésekre mindig közölte, hogy nem érdekli silány áru előállítása, pusztán a pénzkereset miatt…

A videó

A gondolattal, már akkor kezdtek foglalkozni, amikor még a fekete fehér TV készülék volt a bomba üzlet. A tévéállomásoknak készült, első Ampex videó egységek hatalmas nagyok voltak, szinte az egész szobát betöltötték. A SZONY azonban olyat akart gyártani, amit az emberek a lakásukban is tudnak használni. Elkészítették a U-Matic névre keresztelt terméket, ami világszerte szabvány lett, és kiszorította a korábbi termékeket a tévéstúdiókból. De Ibuka nem volt megelégedve, "ez a típus soha nem lesz családi készülék", mondta. Elővett a zsebéből egy könyvet, és azt mondta, hogy ekkora kazettát akar, és legalább egy órás anyag férjen el a kazettán. Ezzel megindult a fejlesztés, ami a Betamax rendszert létrehozta. Ez lényegesen jobb minőségű, mint a VHS, mégis ez utóbbi terjedt el, mert a VHS fejlesztői a filmgyárakkal szerződtek, és műsorral teli, rosszabb minőségű szalag lejátszására alkalmas készülékeket vásárolták inkább az emberek.

Egyéb újításaik

A tranzisztoros rádió után elsőként készítettek tranzisztoros TV készüléket, kézben tartható lapos TV-t. A Walkman után megalkották a Discmen-t. Ők vezették be Japánban a sztereót. A világ első, házi használatra szánt videójáról már beszéltem, Ők találták fel ezenkívül a Trinitron rendszert, a színes, képernyőre vetítést is, valamint a 3,5 -es floppy discet. Amikor az amerikaiak még nagyméretű fekete fehér TV-t gyártottak, a SONY ugyanannyiért már hordozható színest kínált. Kijöttek egy 9 dekás rádióval, amit kulcstartóra akasztva lehetett viselni, sőt karórába is építettek rádiót, csak azért, hogy megmutassák, ezt is meg lehet csinálni. Később tudták meg, hogy az Apolló 11 a fedélzetén egy SONY kazettás magnót vitt magával a Holdra, és arról játszottak vissza zenét a Földre. (Ez boltban vásárolt termék volt, később Akió tréfásan le is szidta a mérnökeit, hogy "túltervezték" a magnót, mert még a NASA-nak is megfelelt, - nem kell annak a súlytalanságban is működnie - mondta… J ) 1984-ig négy Emmy díjat kaptak. Amikor kifejlesztették a CD lemezjátszó tecnológiájukat, az senkit nem érdekelt az USA-ban.

Más

1968-ban, mint minden japán gyártót, a SONY-t is dömpinggel vádolták, pedig közismerten a legmagasabb áron adott el az USA-ban, tehát kizárt, hogy bármi köze lehetne egy alacsony árral operáló összeesküvésnek. Nyolc évbe telt, amíg ezt tisztázni tudták, és további 2,5 évbe, amíg ezt a feljebbviteli bíróság is megerősítette…

A SONY alapításának 35. évében, a világ egyik vezető divattervezőjével készíttetek egyen köpenyt. Az ötletes szürke, piros csíkos köpeny annyit ér, mint egy hitelkártya, a környék kereskedői gyakran hiteleznek az alkalmazottaknak, ha szükségük van rá, egyszerűen a köpeny, és a névkártya alapján.

Akiót meghívták Kínába, és a Szovjetunióba is, hogy az ottani olcsó munkaerő felhasználásával, "inflációmentes" , és béremelés mentes környezetben létesítsen a SONY termelő egységet. Akió azonban azt mondta, hogy nem engedheti meg, hogy a látott primitív körülmények között, durva szerszámokkal, közönyös munkásokkal SONY termékeket állítsanak elő. Megmutattak neki egy durva, dobozszerű, fekete fehér TV-t, amit európai eladásra szántak, és megkérdezték, mi a véleménye róla ? Ilyen csúnya televíziót nem tekintünk eladhatónak - hangzott a válasz. De a TV-t magával vitte, és a mérnökei hosszú jelentést küldtek az áramkörök áttervezésére, és egyéb tökéletesítéseket is javasoltak, de semmiféle SONY technológiát sem…

Remélem tudod, hogy a SONY hazánkban termelő egységet működtet !!!

Az 50 legbizarrabb Guinness-rekord
 
A Guinness World Records gyűjti össze a világ "leg"-jeit, így szerepelnek benne - például - a legnagyobb állatok, a leghosszabb bajszok, a legfalánkabb emberek, a legmagasabb fák, a legkisebb cirkuszi törpék. Ezen a héten lesz 50 éves a kiadvány, így a szerkesztők összeszedték az ötven legfurcsább rekordot.
 
A lista természetesen szubjektív, hiszen nincs általános szabály arra, hogy kiderüljön, hogy a három napon át bukfencező jelölt vagy a fejjel lefelé lógatott léggitározó művész teljesítménye az érdekesebb, számottevőbb. A szerkesztők nem is törekedtek objektivitásra, pusztán összeszedtek ötven, nem éppen hétköznapi csúcsteljesítményt.

A lista élére a kanadai Sean Shannon került, ő 1995-ben döntötte meg a gyorsbeszéd világcsúcsát: a Hamlet-ből idézett egy 260 szóból álló részletet, mindössze 23,8 másodperc alatt. Állítólag minden szó érthető volt. Az ezüstérem egy erős embernek jutott, ugyanis az ausztrál Derek Boyer - szintén 1995-ben - egy olyan hatalmas gépjárművel birkózott meg, amit a legtöbb ember soha meg nem tudna mozdítani: ő 30,5 méterre tolta a harminctonnás kamiont. A bronzérmet a kissé vakmerő - egyesek szerint őrült - Danny Higginbottom csípte meg, egy olyan műsorszámban, amit nem igazán javaslunk olvasóinknak: a sekély vízbe történő ugrás rekordját döntötte meg, 8,9 méterről ugrott 30 centi vízbe.

A kockázatos rekordokhoz tartozik a negyedik helyezett, amerikai Robert Foster csúcsa, ő 13 perc 42 másodpercig tartotta vissza lélegzetét - bizonyára betörők járkáltak a lakásában, miközben ő egy szekrényben gubbasztott. Az érdekes-idétlen rekordok számát növelte 1990-ben a kaliforniai Gary Stewart, ő a folyamatos pogózás nemzetközi csúcstartója, 177 737 ugrással. 2001-ben Ashrita Stewart került be a neves könyvbe, ekkor 75 darab kicsiny üvegpoharat egyensúlyozott az állán, 10,6 másodpercig, New York nagy örömére és a takarítók nagy riadalmára.

Jézus egyik követője került a 11. helyre, ugyanis 1969 és 2000 között a floridai Arthur Blessitt 34 ezer kilométert gyalogolt, át több kontinensen, egy közel négyméteres kereszttel a vállán. A "legszőrösebb család" sem jutott be az első tízbe, ugyanis a mexikói Victor és Gabriel Ramos csak a 12. helyre futottak be. Nekik testük 98 százalékát szőr fedi, ezzel pedig nem lennének jó alanyok egy Gillette-reklámhoz. Nekik sem lehet könnyű az életük, de az amerikai Charles Osborne is keserves, gyötrelmes rekordot ért el 1922 és 1990 között: szinte átcsuklotta a XX. századot.

A folyamatos tetoválás rekordja 33 óra, a legtöbb piercing egy emberen 230 darab, ugyanakkor a legtöbb, gyomorból kivett idegen tárgy száma 2533. A falánk kanadai nő gyomrából kioperált holmik közt volt 947 tű is. A bizonyíthatóan egyik legszerencsétlenebb ember a világon a virginiai Roy C. Sullivan, hétszer csapott belé a villám 1977 környékén - ugyanakkor persze igen szerencsésnek is lehet nevezni, ugyanis túlélte a csapásokat.

Egy amerikai kiskamasz tartja az arcon történő kanál-egyensúlyozás rekordját (15 darab, 30 másodpercen keresztül, ha valaki ki szeretné próbálni), ugyanakkor egy angol nőé az orral történő narancs-pöckölés hivatalos csúcsa. A legtöbb órát - öt darabot - Kim Seung Do ette meg Dél-Koreában, 1998-ban, persze tettének valódi okára nem derült fény.

A tipikus háziasszony retteg a csótánytól, sikít egy méretesebb pók láttán - de a brit Christine Martin nem tartozik közéjük, ugyanis 2002-ben egy másfél órás bogár-fürdőt vett, egy hernyókkal, lárvákkal, kukacokkal teli kádban. Más korábban kiugrott volna onnan, de az indiai Om Parkash Singh ezt is tűrte volna, ő ugyanis 20 óra 10 percen keresztül állt teljesen mozdulatlanul, még arcizmai sem rezdültek.

Egészen értelmetlen rekordok sorakoznak a negyvenedik hely környékén: például az amerikai Jackie Bibby nyolc élő csörgőkígyó farkát tartotta a szájában 12,5 másodpercig. Rengeteg szabadideje, igen ütős kedve, de kevéske igazán ütős ötlete lehetett viszont Les Stewartnak, aki 1982-ben elkezdte legépelni a számokat, majd 1998-ig gépelt. Egytől egymillióig írta le őket, betűkkel. A viccmesélés rekordját sem Antal Imre tartja: Mike Heeman 24 óra alatt 12 ezer 682 viccet mesélt el - arról nem szól a hír, hogy hány tréfás, poénos sztorin nevettek a hallgatók.

A bekötött szemmel történő motorozás rekordját nem a Jackass emberei tartják, bár abban a műsorban is tesznek ilyeneket. Tavaly döntötte meg a csúcsot Mike Newman, ő 164 kilométeres óránkénti sebességgel száguldott - vakon. Ennél sokkal lassabban haladt a 76 éves Cypriot Kively Papajohn, mikor 1987. december 28-án foglyul ejtette egy elromlott lift. Csak szilveszter után, január 2-án szabadították ki alkalmi börtönéből, és az volt a nagy szerencséje, hogy épp az élelmiszerboltból igyekezett haza, így volt nála innivaló és némi szilárd elemózsia.

Pénz

Sokan azt hiszik, hogy Amerika találta fel a dollárt. Pedig nem. Csehországból jött, ami akkor Németországhoz tartozott. Akkor tallérnak (thaler) nevezték, ezt pedig az európaiak közül sokan nem tudták kimondani. Ebből a rossz kiejtésből született a dollár név.

A legsúlyosabb pénznem a csendes-óceáni Yap szigetén, egészen a második világháború kezdetéig használatos volt. Ez a közepén lyukas agronit kőkorong volt.

A legtöbb korong átmérője nem volt több 30 centiméternél, de akadt egy 3,5 méteres is. Ezt póznán vitték, amikor a tulajdonosa vásárolni akart rajta.

Ennek ellentéte, a legkönnyebb pénz az Új-Hebridákon volt forgalomban. Itt pénzként sokáig ritka tollakat használtak.

Évszázadokig a só is fizetőeszköz volt, különösen Etiópiában, de a régi Rómaiak is sóval fizették ki a munkásokat. Innen ered az angol "jövedelem" szó (salary), ami a só (salt) szóból származik.

Borneóban, még a XIX. Században is törvényes fizetőeszköz volt az emberi koponya.

HotMail

Sabeer Bhatia 1988. szeptember 23.-án este hatkor érkezett meg az indiai Bangalore-ból a Los Angeles - i nemzetközi repülőtérre. A Kaliforniai Műegyetemen ösztöndíj várta, ám a 19 éves indiai fiúnak akkor mindössze 400 dollár lapult a zsebében, s egyetlen ismerőse sem volt Amerikában.

Bhatia azt tervezte, hogy a diploma megszerzése után hazatér dolgozni – valószínűleg mérnökként.

Hagyományos életpályára készült, amilyet bankigazgató édesanyja vagy a honvédelmi minisztérium kutatószervezeténél közigazgatási hivatalnokként dolgozó édesapja bejárt.

Mivel India meglehetősen bürokratikus ország Bhatia és a többi fiatal abban a hiszemben nőtt fel, hogy egy cég alapításához emberfeletti adottságok kellenek.

Négy évvel később, immár a Stanford Egyetem végzős hallgatójaként, Bhatia számos informális ebéden vett részt, ahol papírzacskóból falatozás közben olyan ismert vállalkozók beszéltek, mint Scot McNealy a Sun Microsystem-től vagy Steve Wozniak az Apple-től. Mindannyian ugyan azt érzékeltették hallgatóikkal: “Te is képes vagy rá !” Bhatia úgy látta, hogy ezek az eszes fickók amúgy egészen hétköznapi emberek.

A diploma megszerzése után Bhatiának nem akaródzott visszatérnie. Barátjával Jack Smith-szel az Apple Computernél vállalt hardvermérnöki állást. Eljárogatott a Szilíciumvölgyben élő indiai származású vállalkozók koktélpartijaira, ahol számos idősebb, sikeres honfitársával ismerkedett össze. S ők is hétköznapi fickóknak tetszettek !

Bhatia minden reggel újabb történetekkel traktálta barátját. Olyanokról, akik egy-egy jó ötletre céget alapítottak, majd sok millióért eladták azt.

- Minek vesztegetjük mi itt az életünket Jack ? – Kérdezgette a barátjától.

S noha Smith nős volt, és két gyereket kellette eltartania, Bhatia végül meggyőzte: - Igazi balfácánok vagyunk, ha nem boldogulunk. -

Megegyeztek, Bhatia igazgatja a jövendő vállalkozást, és Smith lesz a műszaki vezető.

A két barát sorra dobta fel és vitatta meg az újabb és újabb ötleteket. Szerettek volna e-mailezni egymással, ám attól tartottak, hogy főnökeik átböngészik a levelezésüket, s kiderül, hogy privát ügyeikkel foglalatoskodnak.

Jack Smith 1995 decemberében éppen hazafelé autózott, amikor eszébe jutott: jó lenne egy ingyenes e-mail postafiók, amely névtelenül is elérhető a Webről.

Kocsitelefonjáról azonnal felhívta Bhatiát. Amikor társa meghallotta az első mondatot, felkiáltott: - Azonnal tedd el a mobilt, és hívj egy biztonságos vonalon, miután hazaértél !

Negyed óra múlva, amikor Smith felhívta Bhatiát, már tökéletes szinkronban, egy srófra járt az agyuk, miközben sorra vették, a lehetőségeket.

Bhatia egész éjjel le sem hunyta a szemét, s kis lakása étkezőasztalánál ülve az üzleti tervet írta. Másnap reggel olyan nyúzottnak tűnt, hogy főnöke meg is jegyezte: - Véget kellene vetned a bulizásnak, Sabeer !

Bhatia csak bólintott, mert félt, hogy ha megszólal, óhatatlanul elkottyantja az ötletet. Bhatiának 300.000,- dollárra lett volna szüksége az elektronikus levelezőprogram működőképes változatának kidolgozásához. Fogta tehát ez üzleti tervet, (egy másikkal együtt, mely az Internetes alapú személyi adatbázisok lehetőségeit taglalta), s olyan tőkebefektetőknél kezdett puhatolózni, akik /üzletrészért cserébe/ vállalkozásokat finanszíroztak.

Tizenkilenc helyen járt, eredménytelenül. Ekkor ismerkedett meg a Draper Fisher Jurvetson cégnél Steve Jurvetson-nal, aki érdeklődéssel, ám kétkedve fogadta Bhatia becslését, miszerint az elektronikus levelezési vállalkozás gyorsabban fog növekedni minden korábbinál. Jurvetson kerek perec elvetette ezeket az előrejelzéseket, Bhatia mégsem tágított: - Nem hiszi, hogy meg tudjuk valósítani ?

A befektető 30 százalékos részesedést kért volna 300.000,- dollárért cserébe. Bhatia 15 %-ot ajánlott. Úgy tűnt, a tárgyalások megfeneklenek. Másnapra a Draper Fisher Jurvetson elfogadta a 15 százalékot.

Bhatia és Smith felmondott tehát az Apple Computer-nél, s a kaliforniai Fremont-ban nyitott apró irodát. Bhatia rávett 15 embert, hogy ne bérért dolgozzanak, hanem a cég majdan fix áron megvásárolható részvényeiért.

Júniusra elfogyott a pénzük, pedig már csak egy hónap kellett ahhoz, hogy elkészüljenek. Egy másik befektetőt, Doug Carlisle-t is érdekelte az ötletük, Bhatia azonban tudta, hogy nagyobb részesedést őrizhetnek meg a cégből, ha sikerül beindítaniuk a szolgáltatást. Rávett tehát egy bankot, hogy hitelezzen nekik 100.000,- dollárt.

Bhatia és Smith cége, a Hotmail 1996. július 4-én tevékenységét. Ekkoriban szinte minden számítógép-tulajdonos rendelkezett már e-maillel, a Hotmail-hez viszont nem kellett saját komputer, egy prágai McDonald’s étteremből éppen úgy bejelentkezhetett az ember, mint valamelyik kínai kávézóból.

Az indulás reggelén Bhatia és Smith egy-egy csipogót tűzött az övére, amely úgy volt beprogramozva, hogy óránként jelezze az új előfizetők számát. Az első felhasználók maguktól bukkantak rá a Hotmail-re, majd e-mailben értesítették barátaikat: az első órában 100-an voltak, a másodikban 200-an, a harmadikban 250-en. A bejelentkezők 80 %-a valamelyik barátjától értesült a Hotmail-ről. Így született meg a “vírusmarketing”, melynek az a lényege, hogy a Hotmail-postafiókokról küldött üzenetek egyben a szolgáltatás reklámját is eljuttatják a címzetthez.

Mire Sabeer visszament Doug Carlisle-hoz, hogy közölje, most lesz szükségük a pénzre, az immár 100.000 előfizetővel rendelkező Hotmail becsült értéke 18 millió dollár volt.

A Hotmail ezután elkezdett híreket és egyéb Internetes információkat szállítani “előfizetőinek”. Ebben még nem volt semmi újdonság, a pénzügyi megoldásokban viszont már igen.

A tartalomszolgáltató cégek így vélekedtek: - “Ha ingyen akarjátok továbbítani a híreinket, akkor fizessetek érte ti.”

Bhatia ellenben velük akarta megfizettetni azt a kiváltságot, hogy a Hotmail terjeszti az információikat.

Meglepő módon a szolgáltatók végül elfogadták Bhatia feltételeit.

Jack Smith reggelenként a konkurencia nyomait keresve végigfürkészte az Internetet. Hat hónap után jelent meg az első.

1997 decemberében Sabeer és barátja, Scott Weiss a kaliforniai Palo Alto-ban elment egy kínai étterembe, ahol Jerry Yang, a Yahoo! egyik alapítója tartott előadást.

Yang főképp arról beszélt, amit az Internetes stratégiában az “első lépés előnyénak” neveztek, annak a megfizethetetlenségéről, ha valaki egy időre a figyelem középpontjába kerül.

Yang elmondta, hogy a Yahoo! háromhavi előnyre tett szert, mire feltűnt az első versenytársa. Ennek tudható be (állította), hogy a Yahoo! lett az elsőszámú Internetes keresőszolgáltatás.

Bhatiának akkor kerekedett csak el igazán a szeme, amikor ráébredt, hogy ez mit jelent.

Mindíg is aggasztotta, hogy valaki lekoppintja a Hotmail öttletét. Kis cég voltak, mindössze 25 alkalmazottal. Amikor tőkebefektetőknél házalt, Bhatia számtalanszor hallotta az ellenvetést: - Mi gátolja meg a Microsoft-ot, hogy leutánozza az elvet, és szőröstül-bőröstül elnyelje magukat ?

A rendszer kialakítása során pedig a barátaik somolyogtak ugyanezért: - Olyan ez, mint triciklivel kerekezni egy száguldó kamion előtt.

Jerry Yangot hallgatva Bhatia most odahajolt Scott Weisshez, s így szólt: - Nekünk hat havi előnyünk van a piacon. Ledaráljuk őket !

- S mire a Microsoft felocsúdott, már több mint 6 millió felhasználónk volt – mesélte később Bhatia egy újságírónak.

A Microsoft 1997 őszén valóságos kis hadsereget küldött, hogy ajánlatot tegyen a Hotmail megvásárlására. Hat vállalati vezető repült át a washingtoni Redmond-ból, s akkora összeget kínáltak Bhatiának, ami több tízmillió dollárral gyarapította volna vagyonát.

Ő azonban nemet mondott nekik, mire elviharzottak. Egy hét múlva visszajöttek, aztán minden héten újra, két hónapon át.

Megkérték Bhatiát, hogy repüljön Redmond-ba, s beszéljen Bill Gates-szel, a Microsoft alapítójával.

- Teljesen normális stratégiai kérdéseket tett fel – mesél Gates-ről Bhatia. – Minden befektető ugyanezeket kérdezgette. S hírtelen rájöttem, hogy Bill Gates sem szuper lény. Ő is hús-vér ember, akárcsak én. – Ennek tudatában Bhatia megnyugodott, és visszatért az önbizalma.

Bhatia megszondázta a befektetőit, hogy szerintük mekkora összegre számíthat. Doug Carlisle 200 millió dolláros tippje volt a legalacsonyabb. Bhatia bizalmasan, és félig-meddig viccesen kijelentette, hogy ő egymilliárd dollárt akart. Carlisle nevetve felelte: - Sabeer, ha valaha is megkapja akárcsak a 200 milliót, életnagyságú bronzszobrot állíttatok magának nálunk az előcsarnokban.

Bhatia félmilliárdos ajánlattal tért vissza a Microsoft-hoz. – Maga megőrült ! – kiáltották a tárgyalópartnerei.

Egyre nőtt a feszültség, amint a Microsoft-osok elkezdték kirakni a készpénzt az asztalra: 200 millió dollár… 250 millió… 300 millió.

Carlisle éppen megszólalt volna: - Készülhet a szobor ! – Bhatia azonban, aki teljes felhatalmazást kapott cége vezetőitől és igazgatótanácsától, hogy saját belátása szerint kösse meg az üzletet, szilárdan kitartott: ennyiért nem eladó.

Amikor a tárgyalással megbízottak már 350 millió körül jártak, a Hotmail-vezetők többsége amellett volt, hogy fogadják el az ajánlatot.

- Életem legrémisztőbb perce volt, amikor nemet mondtam erre az összegre – meséli Bhatia. – Mindenki azt mondta: “A te lelkeden szárad, ha feljebb srófolod”

1997.-ben Szilveszter napján hozták nyilvánosságra a megállapodást. A Hotmail végül 2.769.148,- darab Microsoft részvényért cserélt gazdát, ami 400 millió dollárt ért akkoriban.

A szobrot illetően Doug Carlisle megtartotta a szavát. Mellszobrot rendelt egy Los Angeles – i művésztől, Bhatia azonban lebeszélte róla, mert az édesanyja ellenezte a dolgot, mondván Indiában csak olyan nagy embereket tisztelnek meg ezzel, mint Gandhi.

A Hotmail a Microsoft egyik részlege lett, s továbbra is Bhatia vezette az immár 144 fős céget.

Alig 8 hónappal az újév napján történt bejelentés után a Microsoft által leszurkolt 400 millió már igencsak alkalmi vételárnak tűnt, hiszen a felhasználók száma megduplázódott azóta, hogy a Hotmail gazdát cserélt.

A 22 millió aktív levelezővel rendelkező cégnél napi 125 ezer új felhasználó jelentkezett.

Bhatia a világtörténelem bármely médiavállalatánál gyorsabb ütemben gyarapította a Hotmail használók táborát – sebesebben terjeszkedett még a CNN-nél vagy az America Online-nál is. Ma több mint 50 millióan használják a Hotmail-t.

- Utólag visszatekintve – vélekedik Steve Jurvetson – nem vagyok biztos benne, vajon nem az egymilliárd dollár lett volna e méltányos summa.

Pusztán szerencsés volt Bhatia, avagy zseni ?

Szerinte a siker tisztán és kizárólag a Völgy szellemiségének köszönhető: - Csakis a Szilícium-völgyben kaphat két 27 éves fickó 300 ezer dollárt olyanoktól, akik alig ismerik őket.

Két 27 éves, akinek nincs tapasztalata a fogyasztói termékekkel, céget sem alapított, sohasem volt vezető, sőt még a szoftvereket sem nagyon ismeri.

Az ötletet leszámítva egyebük nem volt…

Kínai Nagyfal

A Kínai Nagyfal, a Föld leghatalmasabb építménye. Az egyetlen, amit a világűrből is lehet látni. Megépíttetése különös történet…

Kína 7, egymással harcoló fejedelemségből állt. Az egyik kiemelkedett közülük. 25 év alatt, kegyetlenségének, és diplomáciai érzékének köszönhetően legyőzte a másik hatot, és egységes birodalmat kovácsolt Kínából, amit négy tenger határolt, egységes jogrendszert alakított ki.

Első lépésként "Legfőbb Császárrá" kiáltotta ki magát. Pontosabban Első Császárrá. Nem sokkal ezután összeesküvők törtek az életére.

Az Első Császár tisztában volt azzal, hogy csak akkor tarthatja fent uralmát, ha gyökeresen szakít az eddigi hagyományokkal, és elveszi alattvalói kedvét a lázadásoktól, összeesküvésektől.

Az északi földművelők mindig is nomádok voltak. Ezeket letelepedésre kényszeríttette, és megadóztatta. Az összes nagyobb folyót és patakot csatornákkal köttette össze, ezzel megalkotta a világ legnagyobb, belföldi, vízi közlekedési rendszerét. Utakat építtetett, hogy hadserege, és annak fegyverzete, a Birodalom minden részébe gyorsan eljuthasson. Egységessé tette a kocsik méreteit, és azokat is megadóztatta. Az utak felügyeletével, a Császár a Birodalom teljes termény, hadsereg és áru mozgását nyomon követhette. Minden út a Császári Fővárosból indult ki.

Nagyra törő terveihez adókra volt szüksége. Több mint 700.000 embert kényszeríttet arra, hogy lenyűgöző síremlékét megépítsék. Hitt abban, hogy a sírjában, harci alakzatban elhelyezett több ezer agyagkatona fogja, halála után megvédeni. A korábbi fejedelmek inkább a palotáik biztonságába húzódtak. De ez a Császár büszke volt alkotásaira, és mindent a saját szemével akart megnézni. Ezért 5 birodalmi körutat is megtett. Az utolsó közel egy évig tartott. Mindez, a hatalmas (több ezer fős) kíséret, és a szintén Őt kísérő hadsereg ellátása miatt, hatalmas költséget jelentett. Ezért felemelte az adókat. Ezért nőtt az elégedetlenség.

A belső gondokat tetézték, a határ menti nomád törzsek, akik rendszeres rablótámadásokat szerveztek. A Császár attól tartott, hogy a sok támadás miatt elűzik a földműveseiket, és ekkor nem tudná őket megadóztatni.

Gyorsan cselekedett, hogy a birodalma ne hulljon szét. Tömeges áttelepítési programot hajtott végre. Erőszakkal kényszeríttet több mint 120.000 családot, hogy Északról, a ritkábban lakott Déli részekre költözzenek.

Ettől azonban az Udvari Tudósok elborzadtak. Ők Konfucius nézeteit vallották, hogy az ember ösztönösen jót cselekszik, ezért minden uralkodó a bölcsesség, és a jóság mintaképe kell, hogy legyen. Az erőszakos áttelepítéssel ez pedig nem állt összhangban.

Velük szemben a Császár, és legfőbb tanácsadója azt a nézetet vallotta, hogy az ember alapvetően gonosz, és a rend fenntartásához erős hatalomra van szükség. Nyilvánvaló volt, hogy a kétféle nézet, sokáig nem férhet meg egymás mellett. A tudósok összeesküvést szőttek a Császár ellen, amikor nyilvánosan is kérdőre vonták a Császárt, az feldühödött, és azonnal cselekedett.

Háborút indított a "múlt" ellen, és az összes írást elégettette, mert ha megsemmisíti a hivatalos történelmet, akkor kedve szerint írhatja azt újra. Következetesen mindent elpusztíttatott, ami a régi Konfuciusi hagyományokhoz kötődött. Elfogatta a tudósokat, és elevenen temettette el mind a 460-at, hogy ezzel is megfélemlítse a többi alattvalóját. Ez a nyilvános rémtett az ellenállás elfojtására szolgált.

A Császár tisztában volt azzal, hogy az értelmiség kiirtásával csak időt nyert, az Északról fenyegető, ellenségei támadását még nem szüntette meg. Ez ihlette a Nagyfal megépíttetésének a tervét.

Krisztus előtt 214-ben, legmegbízhatóbb hadvezére, parancsot kapott arra, hogy a már meglévő Északi, határ menti erődöket összekösse, és bővítse, hogy azok egyetlen védővonallá váljanak.

A fal építésének idejére, több ezer életben maradt tudóst, kényszermunkára ítélt. A legtöbbjük meghalt. A fal, a Világ leghosszabb temetője lett. A Császár legidősebb fia részvéttel beszélt, a meggyilkolt, Konfucius nézeteit valló tudósokról. Mivel befolyása nőtt, a fal építéséhez száműzte az apja.

A falon, kb. 300.000 ember dolgozott. A hideg, a kimerültség, a betegségek, és az éhezés miatt több ezer ember pusztult el. Testüket a falba temették, azért, hogy szellemük elijessze az Északi Démonokat. A Nagyfalat, ezért a "Könnyek Falának" is hívták.

Először 12 méter magas tornyokat építetek, amiket 4 hónapi ostromra elegendő élelmiszerrel töltöttek meg. Ezeket azután 6 méter magas erődfalakkal kötötték össze. Mivel a tornyok éppen nyíllövésnyire voltak egymástól, segítségükkel gyorsan tudtak üzenetet küldeni több száz kilométer távolságra is. Egy üzenet 24 óra alatt futott végig a fal teljes hosszán (ez a "csúcs" a telefon feltalálásáig megdöntetlen maradt).

A fal segítségével a hadsereg, és az ellátmány gyorsan eljuthatott a Birodalom egyik végéből a másikba. A Császár, ravasz módon a hadsereggel őriztette a falat, távol tartva a katonák túlnyomó részét a Fővárostól, nehogy egy esetleges népfölkelés esetében átálljanak a lázadók oldalára.

Miután ellenfeleit legyőzte, a Császár a hallhatatlanság megszállottja lett. Kitartóan kereste az Élet Elixírt. Rendszeresen kipróbálta a varázslói, és alkimistái által bemutatott italokat. Egyes kotyvalékok halálos mérgeket (pl. higanyt, és foszfort) is tartalmaztak. Valószínűleg ezek mérgezték meg véletlenül…

A Császár legbefolyásosabb tanácsadói tudták, hogy kivégzik őket, ha a száműzött fiú a trónra kerül. Ezért a holtestet gyorsan visszavitték a fővárosba, hogy mielőbb, a jobban befolyásolható, második fiú közelében legyen apja holteste.

A hosszú utazás alatt, a nyári melegben, nehéz volt eltitkolni, hogy a Császár hintójában, annak holtteste fekszik. Ezért erősszagú, sózott halakat szállító kocsikat rendeltek a Császár hintója mögé, hogy ne érződjön a bomló tetem bűze. Így érkezett vissza a fővárosba a halott császár. Tanácsadói, hamis aláírással, a Császár nevében levelet küldtek a száműzött első fiúnak, hogy végezzen magával. A Császári parancsnak nem lehetett ellenszegülni. A biztonság kedvéért az összeesküvők, a levéllel egy kardot is elküldtek.

Az első fiú halála után, a második került hatalomra. Uralkodását véres örökösödési háborúk, parasztfelkelések fémjelezték. A második császár a csatamezőn esett el. Hét évvel később egy másik uralkodócsalád vette át a hatalmat, és megszilárdította a békét Kínában.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.